5. fejezet
Vágyódás (?)
Fogalmam sincs, mikor aludtunk el, vagy hogy hány napja vagyunk itt. A redőny le van húzva az ablakokon, a szobából pedig még egyszer sem tettük ki a lábunk. Nagyot ásítottam, majd kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Lassan, és lehetőleg csendben keltem ki Reah mellől. Vajon hogy kerültünk mindhárman az ágyra? Ah, mindegy. Csendben közelítettem meg a ajtót, bár nem hiszem, hogy ekkora hangzavarban észre vették volna a hiányomat.
A kilincsre tettem a kezem, és lassan kinyitottam az ajtót. Először a fejemet dugtam ki a kis résen, majd az egész testemmel kint voltam. Az ajtót nyitva hagytam, mert ugyan ki tudja, mikor kell menekülőre fogni. Néhány fali lámpa világította meg az emeletet (?), majd a lépcsők mentén is fényforrást nyújtott.
Óvatos indultam el a puha szőnyegen, és ahogy láttam, este lehet, mivel senki nem mászkál. Én ezt még mindig nem tudom elhinni. Elraboltak, egy vérfagyasztó vérfarkas karmai között vagyok, és már eleve azt feltételezni, hogy léteznek ezek a lények, nevetséges. De, mégsem az. Hiszen láttam Axel-t. És ez már épp elég bizonyíték.
A padló egyszer csap megnyikordult, és neki csapódtam a falnak. Hát, igen, egyből kiegyenesedett a gerincem. Lecsúsztam a falról, egyenesen a térdemre estem, de egyből fel is pattantam. A folyosón senki nem volt, és nem hiszem, hogy a szél csak így dobálná az embereket. Szemöldök ráncolva próbáltam kivenni néhány test, vagy alak körvonalát, több-kevesebb sikerrel.
Hihetetlen lassúsággal fordultam meg, immár háttal álltam a lépcsőnek, és hátrafelé lépkedtem, miközben jobbra-balra tekintgettem. A kezem végig a falon csúsztattam, hogy még véletlenül se történjen semmi baj. Erre mi lett? A fal egyszer csak eltűnt, és valaki csuklómnál fogva berántott egy szobába.
Hallottam, hogy kattant a zár, amitől hirtelen elfogott a félelem érzése. A kemény falapnak lökött, kezeivel megtámasztotta magát a testem mellett, elzárva a menekülési útvonalat, és nézett szikrázó tekintettel az enyéimbe. Mintha fel akarna falni... Ki tudja, lehet, hogy most tényleg megöl.
Egyszerűen kizártnak tartottam, hogy azért legyen ilyen mérges, hogy ki jöttem a szobámból, úgy, hogy az ajtó még nyitva is volt.
- Mit akarsz? - cincogtam cérnavékony hangon, és elvethettem annak a látványát is, hogy nem ijedtem meg.
Túl közel volt, túl mélyen nézett a szemembe, túlságosan hullámzott a mellkasa. Az illata elbódított, s rá kellett jönnöm, hogy szükségem volt egy hosszú, mélyen szántó beszélgetésre a lányokkal, mert már szinte magamat sem értem.
Mi a francért tetszett annyira, hogy odahajolt a fülemhez, hogy a mellkasa az enyémnek nyomódott, hogy szinte belepréselt az ajtóba? A lehelete csiklandozta a nyakamat, és még ruhán keresztül is éreztem, az ő teste mennyivel melegebb, mint az enyém.A kezeim tehetetlenül lógtak, minden tagom ólom súlynak éreztem, és egy értelmes mondatot sem tudtam volna kinyögni...
- Termékenységi Ünnep lesz, vagy nem is tudtad? - kérdezte mély, rekedtes hangon, és már nem csak felsőtestével simult hozzám. Azzal, hogy fizikailag ennyire közel volt, szinte mindent kitörölt belőlem. - Veszélyes ilyenkor a tűzzel játszani, pláne egy ilyen gyönge kis emberlánynak!
- Veszélyes? - kérdeztem vissza hasonló, rekedtes hangon.
- Igen... Ugyanis ilyenkor a hímek sokkal agresszívabbak. Követelőzőbbek.
A feje lejjebb csúszott a fülem mellől a nyakam ívéhez. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyen forrónak a leheletét, nem mintha megtapasztalhattam volna. Perzselte a bőrömet, és muszáj volt egy kis távolságot tartanom közte és köztem, különben nem csak ő veszti el az önuralmát, hanem én is...
Úgy lihegtem én is, ő is, mintha most futottuk volna le egy maratont. Felemeltem mindkét kezemet, mellkasára téve akartam eltolni őt, de itt megállt a tudomány... Ahogy hozzáértem a csupasz bőréhez, szinte villámok cikáztak át a testemen. Fogalmam sincs, miért pont Axel váltott ki belőlem ilyen reakciót, de szinte a levegővétel is fájt. Még közelebb hajolt, ajkai a nyakamhoz értek, valahol az ütőér felett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
