4. fejezet
Avagy, ismerkedj a falkával! II.
Megismerkedtünk Stella-val, de közben számtalanszor megkérdeztük, hogy: Biztos nem tudod, miért vagyunk itt?; A bolhafészek nem mondott neked semmit?; Ki találta fel a húsvéti nyuszit? - na, jó, ezt nem kérdeztük meg, de akkor is!
- Amúgy, hogy-hogy bejöttél? Elméletileg foglyok vagyunk. - szólalt meg Jess. Szerintem vagy sokkot kapott, vagy megőrült, ha komolyan ennyire félvállról veszi a dolgot, ahogy mutatja.
- Unatkoztam, meg Axel megparancsolta. És nem vagytok foglyok, csupán... Akaratotok ellenére vagytok itt. - mondta mosolyogva. Csodálom, hogy még nem repedt szép a szája az állandó vigyorgástól. De komolyan, hogy a fenébe csinálja?
- Várj, hogy érted, hogy megparancsolta? - vonta fel a szemöldökét szórakozottan Reah, aki a szőnyegen feküdt.
- Hát... Ez bonyolult dolog, de azért elmondom. - köszörülte meg a torkát. - Nos, én 1902 - ben születtem, Amerikában éltem egy farmon. Egyik este épp a bárányokat etettem, amikor hangokat hallottam, de nem igazán foglalkoztam vele. Aztán megláttam egy hatalmas, fekete szőrű farkast, és teljesen megbabonázott.
Akkor kiesett szinte minden, de amikor felkeltem, a bárányok mind cafatokban feküdtek mellettem, én tiszta vér voltam, és egy teljesen ismeretlen férfi feküdt nem messze tőlem, aki ugyanúgy nézett ki, mint én. - mondta szórakozottan. - Akkor tudtam meg, hogy mi is lettem valójában. Ez volt az én átváltozásom története. És akkor most a farkas-hierarchia. Kezdetben Artemisz teremtette a vérfarkasokat. Annak pedig voltak különböző "alfajai". A farkasember, és a lycanthropy. Axel Artemisz leszármazottja, vagyis hatással van a többi farkasra.
- Állj! Ez így túl sok(k)! - kapott a fejéhez Jessy, és nem tudtam volna elmondani, hogy azt mondta, hogy sok, mint mennyiségjelző, vagy sokk, mint állapot.
- Elkezdjem előröl? - húzta fel a szemöldökét Stell.
- Ne! - kiáltottuk egyszerre Reah-val. - Folytasd. - mondtam halkan, mire egy bólintással válaszolt.
- Mint említettem, hatással van a többi farkasra. És azok a farkasok, akiket ő létrehoz, nem tudnak ellenszegülni a parancsinak. Iszonyatos kínokat élnek át azok, akik eléri azt a szintet, hogy szabad akaratuk szerint döntsenek. - mosolyodott el szomorúan, arcára kiültek a fájdalom jelei.
- Akkor, bármit megtehet veled? Amit csak akar? - kérdezte félve Reah.
- Igen. Sajnos, ez így van, és ha akarnék se tudnék ellenszegülni. Az elmém és a testem nem működnek együtt. Az agyam tiltakozik, és utálja a bennem lakozó vérengző szörnyeteget, a testem pedig önálló életet él. - húzta fel a térdeit, majd megtámasztotta rajtuk az állát. Fogalmam sincs, mit mondhattam volna erre. Egyetlen szó jutott az eszembe:
- Szörnyű. - suttogtam megtörten. Stella megfogta a kezem, de egy sikítás következtében el is húzta azt. - Mi az? Téged is megráztalak? - kérdeztem szórakozottan. Furcsa, hogy elég sokszor megtörtént már velem, és a lányokkal is - pedig nem hordunk olyan ruhákat, amik gerjesztik az elektromosságot - hogy megráztunk bizonyos embereket, akárhányszor, akárhol érintettek meg minket.
- Megrázni? Megsütöttél! - tolta a képembe a kezét, amin volt egy jókora nagy, piros folt. - Nem akarom megfogni a ti kezeteket is, csajok, mert a végén meg fellángol a karom. Másnál is váltottatok már ki ilyen reakciókat?
- Ja, elég sokszor. - motyogta maga elé Jessy.
- Nem hiszem el, hogy az a pincsi nem gondolt erre! - emelte fel a hangját, majd járkálni kezdett a szobában a kezét szorongatva. - Mindjárt jövök. - állt meg hirtelen, s kisietett a szobából.
~*~*~
- Axel! Axel! - járkált az épületben Stella, majd végül megtalálta a falkavezért, aki a többi csapattaggal volt egy helyen, a nappalinak nevezhető helységben. - Néz meg ezt! - mutatott a lány a kezére.
- Oh, erre nem is gondoltam. - mosolyodott el. - Én nem éreztem semmit, amikor hozzájuk értem. - emelte fel a kezeit védekezően. - Emiatt meg ne kezd már a sírodat ásni! Ennyire gyenge vagy? - kérdezte gúnyosan.
- Nem. - mondta érzelemmentesen a lány. - Csak gondolhattál volna arra, hogy ha nagyobb felületen érintkezünk velük, akár bele is halhatunk. Azt ne mond, hogy nem éreztél rajtuk semmilyen védővarázslatot.
- Most hogy mondod... Bele is halhatnátok? Höh, ugyan, kérlek. Ez én csapatomba nem kellenek ilyen gyenge láncszemek. - mondta ridegen a falkavezér, szemei határozottságtól fénylettek. - Aki az ilyet nem élné túl, vagy ágyba kerülne tőle, azt én magam ölném meg. - halkan, határozottan beszélt, mindenki őt figyelte, de nem szóltak semmit. Ugyan ki merne szembeszállni az alfával? A falka legerősebbével?
~*~*~
- Akkor gondolom, akik azt mondták, hogy megráztuk őket, valószínű, hogy farkasok lehettek. - gondolkodtam hangosan, a plafont bámulva.
- Ühüm. - értettek velem egyet a lányok.
- Szerintetek már keresnek minket? Vagy nem is érdekeli őket, hogy eltűntünk? - tette fel a költői kérdést Jessica, aki törökülésben ült az ágyon, én mellette feküdtem, Reah pedig még mindig a földön volt, de nem szólt semmit.Már kezdtem azt feltételezni, hogy elaludt, amikor teljesen váratlanul kinyitotta a száját.
- Már miért keresnének? - hallottam meg olyan hangnemet, amit még életemben nem, főleg nem az ő szájából.- Mi csak egyszerű, eldobható bábok vagyunk. Mi nem kellünk senkinek sem. - suttogott, hangja érzelemmentesen csengett, de én érzetem a fájdalmát. Éreztem, ahogy belülről hull darabokra, és valószínűleg így van ezzel Jess is, mert mind ugyan azt éreztük: Hogy mi nem kellünk senkinek se.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
