2. fejezet
Téboly
Úr isten... Jól elaludtunk. Nagyot nyújtózva ültem fel a puha fűben, és megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami három óra tizenötöt mutatott, szóval még javában sötét van. Jó, hogy a Brit félszigeten nincsenek veszélyes állatok. Nem akartam felkelteni a csendesen alvó barátaimat, felálltam, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, majd az erdőt kezdtem a bámulni.
Sohase voltam jó alvó, és ez köztudott tény volt a szeretteim körében. Tiszteletben is tartották, próbáltak csendben horkolni. Milyen kár, hogy nem horkolásra ébredtem fel, hanem arra, hogy valaki itt van. Vagyis inkább valakik.
- Ki van itt? - néztem körbe, de természetesen semmi választ nem kaptam. Sóhajtottam egy nagyot, és felgumiztam a hajam, így többet láthatok. - Ha már megint egy bolhafészek, én esküszöm... - morgom indulatosan, de egy kéz a számra tapad.
- Én vagyok az a bizonyos bolhafészek? - kérdezi egy félelmetesen ismerős hang. Axel!
- Életemben nem találkoztam még ekkor döggel, mint te vagy. - sziszegem neki. Erre ő csak elvigyorodik, kibukkannak hatalmas agyarai, amivel egy pillanat alatt át tudná harapni a torkomat.
- Tudod, már egy ideje figyelünk, Emelia. És, hogy is mondjam, a vakmerőséged... Veszélyes... - Keselyű módjára kezdett körülöttem körözni, végignézett rajtam, aztán megint, és megint. - Mondjuk, úgysem dughatod homokba a fejed. - Egyetlen pillanatra sem fejezte be a körülettem való járkálást.
- Persze, mert meg akarsz ölni! - fordultam hátra, hogy a szemébe tudjak nézni. - Elmegyek. - jelentettem ki, s már indultam is, amikor visszarántott a csuklómnál fogva.
- Nem mehetsz el.
- Ezt nem te döntöd el, az én életem, az én döntésem! - kiabáltam az arcába, mire a lányok mocorogni kezdtek mellettem.
- Kitöröltük az emlékeid, te mégis emlékszel rám. - Nem értettem, hova akar kilyukadni. - Mindenre emlékszel, ami tegnap este történt, ezért ki kell vonnunk téged, és a kis barátaidat a forgalomból. Kellemetlen, igaz? - kérdezte, ahogy közelebb jött.
- Hozzájuk nem merj érni! - ordítottam teli torokból, könnyes szemekkel. A lányok mocorogni kezdtek, még jobban, mint eddig. Nem is csodálom, hiszen most pont egy bolhafészekkel vitázok, akit tegnap megmentettem álmomban. Vagyis, egy farkas mentettem meg, de ez most egy ember... és, és... Mi van?! Engem diliházba kéne küldeni!
- Mit akarsz tőlünk? - sziszegtem.
- Tudsz sakkozni?
- Nem ezt kérdeztem. - váltottam halkabb hangnemre. Még csak az kéne most a fejemre, hogy a lányoknak szívínyfartusa legyen. Komolyan, már nem hiányzik az életemből!
- Tudsz? - kérdezte fojtottan, sziszegve. Szinte érezhető volt a levegőben a belőle áradó düh, és hidegség. Vagy csak én lennék túl paranoiás?
- Ja. Tudok. - feleltem, miközben szépen, lassan, végig a szemébe nézve leültem a földre.
- Nos, mint te is tudod, a sakkban is megvan minden bábunak a helye. És nekem még kéne pár bábu, hogy teljes legyen a felállás, és elkezdődjön a játék. Érted? - kérdezte.
- Nem vagyok idióta! Persze, hogy értem! - csattantam fel halkan. - Még mindig nem tudom, miért pont mi kellünk neked. Annyi ember él még a földön. Miért pont mi?
- Azt majd megtudod... A lényeg, hogy kövessétek az utasításaimat. És ha ellenszegültök... - kezdte a fenyegetőzést, de én belé fojtottam a szót.
- Akkor mi lesz? - érdeklődtem csípősen, de hangomból hallani lehetett a cinizmus apró szikráját is. Ó, hogy a jó ég nem ver már meg! Miért nem tudom ilyen helyzetben befogni a pofám, és csak ártatlan tekintettel bólogatni? Hm?!
- Akkor megöllek. - suttogott, mégis, minden szót hallottam, és így még ijesztőbb volt, mintha ordibálva mondta volna. Nem volt elég, hogy a szőr is felállt a hátamon ettől a helyzettől, még a szél is fújni kezdett, ami eléggé horrorisztikus hatást keltett. - Hogy fogod nekik elmondani? - intett fejével a barátaim felé.
- Ó, most már érdekel?
- Akkor majd ne legyél meglepődve, ha összekötözve találod magad a kocsim hátsóülésén, éhes farkasokkal. Ez nem a Piroska és a farkas, amikor a vadász jön, és megment.
- Az életem eddig sem volt mese, ezután se lesz. - vontam meg a vállam, és farkasszemet néztem az előttem álló férfival, aki az állítja magáról, hogy vérfarkas, ráadásul csapatvezető. Pff, ja, majd egy ilyen virágszál lesz az alfa. Ezt még egy hülye se hiszi el. - Akkor olyanok vagytok, mint az alkonyatban? - kérdeztem, s ajkaimon egy apró mosoly látszott. Olvastam a könyvet, bár nem tetszett ez a nyáladzós-feling, ennek ellenére nagyon jól megvolt írva. Ha a sztorit nem szerettem, a fogalmazást azt biztos.
- Úr isten, miért jön ezzel mindenki? - sóhajtott fel. - Ki kéne nyírni azt a személyt, aki kitalálta azt a szart. Mondjuk, a vámpírokra igaz is, amiket írnak.
- Azok is vannak?! - akadtam ki. Bakker... És én eddig ezt nem tudtam. Nap, mint nap veszélyben voltam én is, a barátaim, a családom - habár ők nem érdekeltek. Felőlem darabokra cincálhatnák őket, a temetésükre se mennék el.
- Miért, mit gondoltál? Az emberek olyan hülyék... - sóhajtott.
- De... Te ugye nem akarsz megenni? - kérdeztem, hangom kissé megremegett a félelem szikrájától.
- Ki tudja... - mosolygott sejtelmesen. - Ha jó kislány leszel, a barátaiddal együtt, akkor talán nem.
- Talán?! Ez most komoly? Akk... - nem tudtam befejezni, mivel egy erős ütést éreztem a nyakamon, s fokozatosan sötétült el a világ a szemeim előtt. Annyit még hallottam, hogy felveszi a telefont, és ennyit mond:
- Megvannak. - Itt pedig képszakadás.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
