1. fejezet
Amikor találkoztunk...
Kísértetek, démonok, tündérek, manók, boszorkányok és a mágusok, mind-mind az emberi fantázia szülöttjei. Minden gyengeségünk, félelmünk és álmunk, saját gyermekségünk megtestesítői. Akkor, gondoltátok volna, hogy Jancsi és Juliska meséje milyen perverzióba torkollik? Hogy a Piroska és a Farkasból, mintha a Shrek-et koppintották volna?
A beszélő állatok, emberek nyelvét értő emberek, mintha a Csizmás kandúr-t nézném. Aztán a nőknek beöltözött emberek... Mintha csak a Hét kecskegida történetét használták volna, amikor a farkas beöltözik kecske mamának. Érdekes így belegondolni, nem?
Szerintem nagyon is. Lehet, hogy a felesem igaz annak, amit mondtam, de néha hülyeségen is kell gondolkodni egy embernek. Most is, a kezemben tartott napilapot olvasom, miközben hallgatom anyám és apám veszekedését a földszintről. Utálom őket, mert ők utálnak engem. Ez ilyen egyszerű. Muszáj beszélnem Reah-val! - gondoltam, és már halásztam is elő a telefonomat.
Lopva a szobám falán lévő órára pillantottam, ami most kilenc óra tizenhetet mutatott. Már javában besötétedett, főleg, ha azt vesszük, hogy ősz van. Ilyenkor az idő sem a legjobb.
- Halló? - szólt bele egy álmos hang a telefonba.
- Én vagyok az! Szólj légy szí' Jess-nek, hogy találkozzunk a szokásos helyen. Anyámék már megint nem bírnak magukkal. - morogtam a készülékbe, majd a szekrényemhez léptem, hogy valami utcai ruhát keressek magamnak.
- Hm, mintha csak telepátia lenne a szüleink közt. Az enyéim is tökre kivannak. Akkor, fél óra múlva találkozunk. Puszi! - mondta csevegő hangon, majd letette. Én időközben kivettem a szekrényemből a kedven fekete bőrdzsekim, alá egy fehér atlétát. Fekete csőfarmer, fekete topánka, és már indultam is.
Bő tizenöt perc alatt oda is értem az erő szélére. Szőkés-barna hajamat ide-oda dobálta a szél, mivel ma nem kötöttem be. Pár perc múlva befutott Reah, és Jessy.
- Hali. - köszöntem.
- Szia! Nah, mizu? Most hogy szöktél ki? - kérdezte mosolyogva Jess. Most is rajta voltak a jellegzetes macska fülei, amiben olyan kis cuki volt.
- Ah, ne is kérdezd. - legyintettem. - Kimásztam az ablakon. - mondtam végül, majd megindultunk befelé az erdőbe. - Fogadjunk, hogy most is befejezték a beszélgetést, és Brit emberhez méltón teával virrasztanak, és várják, hogy hazaérjek, utána meg folytatják.
- Utálom ezt az egészet. - sóhajtott Reah. - Nem akarok haza menni.
- Én se. - nyögte Jess, majd amikor beértünk az erdő közepébe, letelepedtünk a tisztásra. Itt nem volt olyan szeles az idő, hisz a hatalmas fák felfogták a szelet.
Én kinyújtottam a lábaim, a combomra Reah feküdt, Reah hasára pedig Jess. Elég viccesen nézhettünk ki, hogy mindhármunknak szinte természetfeletti, mégis természetes haja van. Ezzel is igen sokszor meggyűlt a bajunk.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a telefonom zenetárát, és kikerestem az Asian Kung Fu Generatian - Sore dewa, Mata ashita című számát. Igen, ez az egyik kedvenc animém kedvenc movie-jának a zenéje, amit egyszerűen imádok.
Amikor véget ért a zene, feltámadott a szél. Mint amikor egy horror-filmben táboroznak, és jön a csúnya, gonosz, kaszaboló Jack, nem? Mozgást hallottam ez erdőből, ami a lányoknak nem tűnt fel, sőt, már félálomban vannak. Még jó, hogy melegen vagyunk felöltözve. - gondoltam, majd elindultam a zaj forrása felé.
Egyre erősödtek a zajok, majd egy húsz perces séta után elértem az úti célomat. Pont, mint álmomban. - futott át az agyamon. Tegnap valami egészen hasonlót álmodtam, de akkor a lányok nem voltak itt velem. Meg amúgy is! Meg tudod különböztetni az álmot a valóságtól.
Újból megláttam a fekete hajú férfit, aki ismét háttal állt, és a kabátját igazgatta. Fekete hajába néha-néha bele kapott a szél, és én csak bámultam a hátára, mintha az álmom valósággá lett volna.
- Hello! - köszöntem bátortalanul, mire megállt szerencsétlen kabát húzogatásában, és felém fordult. Egy pillanatra bennem rekedt a levegő, sőt, talán még a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy belenéztem a szénfekete szemeibe.
Nem ez volt az első alkalom, hogy belenéztem egy ilyen "végtelen fekete lyukba", s éreztem is, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom. Alig két méterre állhattunk egymástól, de mégis, olyan ridegséget árasztott, hogy beleremegtem, holott én sem vagyok mezei virágokat szedegető lányka.
- Miért vagy itt? - kérdezte kimért hangon. - És miért segítettél tegnap este? - ledöbbentem. Tenyérnagyságú szemekkel bámultam az előttem álló fiúra, férfira, űrlényre, vagy nem is tudom mire. Akkor mégsem álom volt, tényleg kint voltam tegnap este. De akkor miért hittem azt, hogy álmodom?
- Nem minden nap találkozok fekete szemű emberrel, és megsajnáltam a farkast.
- Heh! - Örömtelenül húzta el a száját. - Ember, farkas, szerintem fogalmad sincs, miket beszélsz kislány. De úgy látszik - szagolt a levegőbe - , nem egyedül jöttél.
- Lehet, hogy én nem tudom, miről beszélek, de van itt valaki, aki tudja. - emeltem fel a fejem, mert eddig egy bizonyos fűcsomót fixíroztam a földön.
- Fogalmad sincs arról, ki, és mi vagyok. - morogta mély, dörmögő hangon. Közelebb lépett hozzám, és én még mindig remegtem attól, hogy a közelemben van.
- Akkor áruld el, hogy okosabb lehessek! - vakkantottam neki oda félvállról.
- Axel Night, vérfarkas, falkavezér.
Azt hittem, rosszul hallok, szimplán képzelődök, már rég álmodok, meghaltam, egy virtuális játék résztvevője vagyok... Na, jó, nem. De abban tuti biztos voltam, hogy ez a Kész átverés show. De akkor miért nem tudom felfogni? Hallottam a szavakat, de az agyam képtelen feldolgozni őket, mintha meg se szólaltak volna. Ezt hívják agyfagyásnak, vagy mit?
- Olyan sápadt lettél. Biztos, hogy jól vagy? - lépett közelebb a férfi, gúnyosan vigyorogva.
- Nem léteznek farkasemberek! Sem vámpírok, sem manók, sem tündérek! - Ezt úgy mondtam, mintha törölném az egész beszélgetésünket, és csak annyit mondott volna: Vérfarkas vagyok, megeszlek vacsira, oké? - Meg amúgy is, miféle hülyeség ez? Axel Night, ugyan, kérlek!- forgattam meg a szemem. - Ennyire hülyének nézel?
- Léteznek. Ahogy vérfarkasok, és lycanthrope-ok is. - Élvezettel figyelte, hogy szemeim majd kiestek a helyükről, majd egyből elment a jókedve, amikor megfordultam, és visszamentem a többiekhez. Vagyis vissza akartam menni.
- Hova mész?
- El.
- Hova?
- A barátaimhoz. - morogtam, majd kisiettem a tisztásra, nem törődve azzal, hogy az a skizofrén pszichopata még itt lehet valahol, álomra hajtottam a fejem.
Fejezetben szereplő szám:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
